Útközben

Életem 90%-ában tömegközlekedtem, úgyhogy sok-sok látnivalót, ilyen-olyan élményt gyűjtöttem útközben. Több generáció gimnazistát "volt szerencsém" elkísérni a gimnázium kezdésétől az "érettségiig", illetve sok mindent láttam útközben. Tegnap reggel egy nyugdíjas néni uzsonna csomagot akasztott arra a padra, ahol a hajléktalanok szoktak ücsörögni. Egy szendvicset, és egy joghurtot láttam benne a nylon zacskón keresztül. Aztán, ahogy a busz haladt, egy hajléktalan sietett a pad felé...talán a reggeliért... Elfacsarodott a szívem. Az jutott eszembe, hogy még egyetlen olyan jól szituált embert sem láttam ugyanezt megtenni, aki a több milliós, zöld rendszámos járművéből szállt volna ki uzsonna csomaggal, pedig a parkoló kéznél van. Ma reggel, miután hátraverekedtem magam a sok iskolás hátizsák között, szerettem volna leülni. (A hátizsák ül, a nyugdíjas áll - természetesen.) Megkérdeztem a lányt, szabad-e a hely? Miután nem jött válasz, konstatáltam, hogy a fülében a telefon, meg sem hallotta a kérdésem, hát leültem. A körülöttem lévők persze lesték a reakciómat. Gondolkodtam, hogy ugyan én meghalljam-e majd a kérdését, ha le akar szállni és kiengedjem-e vagy dugjam be én is a fülemet? Aztán szólt, hogy "Elnézést, le szeretnék szállni." Azon is elgondolkodtam, hogy vajon ez a lány meg fogja-e látni a madárfészkeket a kopasz téli fákon, ahogy suhan a busz, ha a telefonját pörgeti? Vagy részese lesz-e egy olyan beszélgetetésnek vagy barátságnak, aminek pl. majd a jövőbeni munkahelyét köszönheti? Mi lesz veled, világ!?