Tormay Cécile - A régi ház

Szuper könyvet fejeztem be pár napja!
A könyvtárban egy beszélgetésben hallottam először Tormay Cécile-ről és nagyon örülök, hogy kikölcsönöztem ezt a könyvét!



"Tormay Cécile A régi ház című családregénye az elmúlt évtizedekben nem jelenhetett meg. Pedig ez a szívet, lelket melengető történet az akaraterő dícsérete, s a gyengék elesésének tragédiája. Pest-budai, majd budapesti polgár, majd nagypolgár család, Ulwing Kristóf építőmester, annak fia, és unokái történetét meséli el a szerző."


Végigsírtam a könyv végét, amikor eladásra kerül a "régi ház". Eszembe jutott a szülői ház, amihez annyi minden kötött. Azt hiszem, csak úgy tudtam átvészelni a mi "régi házunk" eladását, hogy úgy gondolkodtam: majd holnap ráér fájni. Azóta is álmodom a házunkkal, még mindig hallom a parketta ropogását, emlékszem minden egyes ajtó saját hangjára, a szuterinunk jellegzetes "szagára", minden egyes sarkocskára.
Erről nem lehetett volna szebben írni, mint ahogy Tormay Cecile írt.



Néhány idézet, ami nagyon tetszett:
"Homlokán felhúzódott a sok barázda...Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit." - mennyire igaz, amit ír!

Egy meg csak egyszerűen szép: "A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán otthagyta őket."

"Az eső meggyúlt az ereszcsatorna torkában, és olyan reménytelen hangot adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt. Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A nap-szoba ablakának az üvegén úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó szürke arcon." - Valamiért szeretem az esőt meg az is eszembe jutott, hogy Anyu hívja hasonlóan a legszebb szobáját: ékszer-szoba.

A kedvenceim persze a kézimunkát illető idézetek:"Anna lekuporodott a zsámolyra, és körülnézett. Tele volt kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve:"Kulcsok", a díványpárnára:"Aludj jól", egy zsákra:"Kefék"."

"Anna olykor megrezzent, minhtha a férfi tekintete nevén szólította volna. A hímzőkeret felett Tamásra mosolygott. Aztán megint lehajtotta fejét, és gyűrűinek kövei egyenletesen csillantak fel a lámpafényben, ahogy a selyemszálat a magasba húzta." - azért ahhoz, hogy ilyesmit megírjon valaki, ahhoz női szem is kell, igaz?!:o)

"A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket."

"Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk... Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy megkövezik..."

Bocs, ha hosszú voltam, de könyvtári a könyv és ezeket a részeket nem szeretném soha elfelejteni.
Olvassátok el!